4 héttel később
Maxine szemszöge
- Elena, meggyújtanád a gyertyákat? - kiáltottam át a tömegen. Egy szellemet elnyelt a fehér köd, és most egy szertartást szerveztünk, hogy megkönnyíthessük az átkelését. Jason szerepe ebben nagyon nagy volt, hiszen a már említett szellem a volt szomszédja, Stackhouse néni volt. Jase mindenhol segített, ahol tudott, és ezért rettentő nagy hálát érzek. A szellemek, a többiek viselkedését azonban furcsállottam. Ha egy szellem átkel, az egy új élet reményét jelenti. Örülniük kellett volna, de mégis.. mintha gyászolnának.
Arra lettem figyelmes, hogy Jason ott áll előttem, és a karját lengeti, hogy felhívja magára a figyelmemet.
- Max! Figyelj már, lécci!
- Bocs, Jason. Csak.. egy kicsit elgondolkoztam. Tudod, Stackhouse néni átkelése, és a hozzáállásotok miatt. Mind olyan depisen viselkedtek. Szerintem örülnötök kéne. És ez fura. - Már gondoltam, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Tényleg bunkónak hallatszottam, de ez vlt az igazság - még ha Jason-nek nem is tetszik.
Az arcán egyre jobban kivehetően látszottak a fájdalom, a veszteség és a harag jelei. Aztán hirtelen a harag tejesen átvette nála az irányítást.
- Maxine Taylor! - ajaj, gondoltam, mikor a teljes nnevemen szólított - Az átkelés, idézlek téged, azt jelenti, hogy egy lélek új testre találhat. Ha pedig új testre talál, a lélek előző lénye elveszik, nem igaz? Nem értem hát, miért nem kéne gyászolnunk, hiszen mind szerettük Stackhouse nénit! Rémesen önző vagy! - megfordult és elviharzott. mikor "biztonságos távolba" ért megfordult, és hátra kiáltott.
- Amúgy, szívtelen, kéne három gyertya a keleti sorba! - bravúrosan sarkon fordult, és villámgyorsan eltűnt a szemem elől. Nagyon megsértett, amit mondott. Szívtelen lennék? Tényleg olyan elviselhetetlen és kiállhatatlan voltam, mint amire célzott? Sírni akartam. Sírni volt kedvem, és égett is a szemem a szellemek szemében nem létező könnycseppektől. Ki akartam sírni magamból az elkeseredettséget és a sértettséget. Nyugodt akartam lenni, és visszaszívni azt, amit Jason-nek mondtam. Bár megtehetném.
Aztán megváltozott bennem valami.
Azt akartam, hogy Jason megtudja, milyen, ha nem CSAK EGY ISMERŐS-t veszít el. De ez gonosz gondolat volt. És amúgy is, abból kiindulva, hogy mennyire kifakadt rám, valószínűleg nem is érez irántam semmit. Akkor nem vágta volna a fejemhez, hogy szívtelen vagyok.
És ha mégis, a nézőpontja megváltozott. Minden fájdalmát rajtam vezeti le. És haragszik is. Nagyon.
Muszáj volt elmennem, messze a tömegtől, messze mindenkitől akit ismerek, és aki engem ismer. Ekkor szembesültem azzal, hogy mennyi ember hal meg percenként. Mindenhol tömeg volt, új szellemek a régiek tanítása alatt. Egy szellem sehol nem lehet egyedül. Ez bizony baj.
Átsöpört rajtam a harag mindenki iránt, aki megkeserítette az életemet, az emberit és a szellemit egyaránt. Még azt a srácot is a suliból, aki egyszer elbuktatott, asszem Ian Howard volt. Őt is szívemből utáltam. Nagyon jó érzés volt, kiadni magamból mindent. Csakhogy elfelejtettem, hogy a nagyon erős érzelmek felgyorsíthatják az átkelést/elnyelést... :S
A fehér gőz ami körbevett, megrémített. Bepánikoltam. Ordítottam, de senki nem hallotta. Vagy csak nem törődtek az idegbajos Maxine Taylorral...
Gyorsan levettem a kvarc karkötőt és elejtettem. Valaki biztos felismeri, ha más nem hát Jason. Nem akartam átkelni, de már késő volt. Elnyelt a köd és minden fekete lett. Nem láttam, csak hallottam valamit nagyon halkan. A tömeg keserves, kánonszerű sóhaját : - Maxine!
