Figyeltem őket, mikor apám elment Ellie-vel boltba, ott lebegtem a kocsi hátsó ülése fölött. Amikor szélcsend volt, úgy próbáltam felhívni magamra a figyelmét, hogy az arcába fújkáltam a haját, úgy, mint ahogy emberként tettem mindig. Egy idő után ezt furcsának találta, hátranézett, és ekkor jött a második trükköm. Az ülésen, ahogy én ültem mindig ( a szülők ültek elől, mi, a kölykök meg hátul...) ott hagytak egy könyvet, amit gyakran olvastam (egyébként utáltam olvasni, de ezt az egyet akár mikor dalolva önként). Nem tudtam tartósan a kezembe venni és fogva tartani emberi tárgyakat - így a tollat se - de megtanultam úgy írni, hogy nem érzem a kezemet. kinyitottam a könyvet az első üres oldalon, és írni kezdtem. Ellie szép, kistányér méretű szemekkel nézte a tollat, ami magától ír.
" Ellie! Itt vagyok! Nem vagy őrült, itt lebegek mögötted szellemként! Tudom, hogy furán hangzik, de igaz. Vidd el a könyvet titokban a szobádba, hogy beszélhessünk. Hamar jelezz vissza. Jason. "
Apu ránézett Ellie-re, aki gyorsan rácsapta a fedelet a könyvre.
- Jason kedvence volt - szipogta elég meggyőzően ahhoz, hogy apu ne gyanakodjon. Bólintott, megtörölte a szemét, majd visszafordult az út felé.
Pár óra múlva Ellie (egyébként az igazi neve Elizabeth Bloom, de nem szereti) bement a szobájába, táskájában a könyvel. Halkan beszélni kezdett, hogy meggyőződjön róla, hogy ott vagyok-e.
- Jase, ha itt vagy, lökd meg a szélcsengőt, hogy tudjam. - és meglöktem, hogy tudja. Törökülésben felült az ágyára. - Jason, én őrült vagyok?
Elvettem a tollat, és írtam: "Ha az lennél, nem lennék itt."
- Még csak el se tudtam köszönni tőled... - suttogta a húgom, és tudtam, hogy ugyanolyan rossz most neki, mint nekem.
"Nekem is hiányzol"
- Nem láthatlak valahogy? - a kérdés megválaszolásához szükségem lett volna Maxine-re, de persze ő is mindig akkor nincs a közelben, ha szükség lenne rá.
" Nem tudom."
- Kár, hogy nem jelentkeztél előbb. Már attól féltem, hogy te átugrottad a szellem-szakaszt.
"Honnan tudsz ennyit erről, és mit tudsz amit én nem?"
Meglepetten nézett, azt hitte, hogy én nem tudok a továbblépésről, vagy ahogy a szellemek mondják az átkelésről. Később esett le (és koppant is) hogy a kettő egy és ugyanaz.
"Találkoztam Stackhouse nénivel, és Jack Smith-el" váltottam témát.
- Tényleg? Stackhouse nénivel? Hogy vannak?
"Nem sokat beszéltem velük, szinte semmit" - úgy beszélgettünk, mintha élnék, és ez jó volt. Olyan természetes.
- És Maxine? Vele mi van? - Az egyetlen ésszerű megoldás itt az volt, hogy arra gondoltam, Maxine, amíg élt, Ellie barátnője volt. ez teljes mértékben lehetséges, szóval maradtam is ennél a gondolatmenetnél.
" Ismerted Maxine-t?"
- Nem is mertem. Ismerem. Vele is szoktam beszélni, csak őt néha látom is. Ő a krétatáblára szokott írni. - kuncogott egy kicsit, és mikor lenyugodott, nagyjából tíz perc múlva, megrémült, hogy nem reagáltam. A kelleténél kicsit hangosabban kezdett el beszélni.
- Jase! Jase, itt vagy még? - a szülei, vagyis a szüleink meghallották. Hallottuk, ahogy dübörögnek felfele a lépcsőn, a húgom pedig gyorsan egy párna alá csúsztatta a könyvet és a füléhez kapta a telefont.
- Jaj, Janine! Nem kell mindig annyit idegeskedni! Biztosan nem lesz annyira rossz az a dolgozat, csak nyugodj meg és pihenj egy kicsit. - Mondta a süket telefonba. Pár másodperccel azelőtt kezdett beszélni, hogy az ősök felértek volna. Az én okos, találékony kis húgom. Tippeljetek, kitől tanulta ezt a trükköt?
- Na szia, Janine. Tényleg, nyugodj meg, nem lesz gond. Persze, csak ha tanultál. - belenevetett a telefonba, hogy hihetőbb legyen a telefonálási jelenet. - Most már tényleg rakjuk le csajszi. Majd holnap a suliban találkozunk. Szia. - "Lerakta" a telefont, és anyuékhoz fordult.
- Mi az? - olyan aranyosan és ártatlanul kérdezte mindezt, hogy nevetnem kellett, de nagy nehezen visszatartottam.
- Semmi, semmi. Csak olyan volt, mintha... mintha... mindegy. - mondta anyu.
- Mintha Jason-nek szóltam volna?
- Igen. - Anyu hangja elcsuklott. Megfordult, kiment a szobából, apa meg utána, hogy megvigasztalja. Egy pár percig Ellie-nek háttal álltam, ám amikor hátra fordultam, hogy lássam az arcát, már nem volt ott. Furcsa, hogy nem hallottam ajtócsapódást. Csak egy pár sor állt a könyvben, ami útbaigazított.
" Keresd meg Maxine-t, ő majd mindent elmagyaráz és megtanít mindenre ami érdekel."
Három óra múlva, éppen amikor eloszlott a fehér köd. Körbenéztem Maxine után kutatva, de nem volt a közelben, így lebegőkörútra indultam. Mentem, csak mentem, és hirtelen egy kövezett út tűnt fel előttem. Majd zöld fű körülöttem, fák, és padok. Távolabb egy szökőkút csobogását hallottam. Magam elé képzeltem a parkot, ahol nagyon sok időt töltöttem a haverokkal, a családdal, meg egyedül is. Hirtelen hangos kacagás szakította félbe a gondolatmenetemet. A hátam mögött pár méterre Maxine állt, és nevetett, mint valami félbolond. Kellett pár perc hozzá, hogy meg tudjon szólalni, de mikor már képes volt szabályozni a hangszínét, ezt mondta.
- Remélni se mertem, hogy ilyen hamar megtanulod ezt, de te nagyon hamar ráéreztél. - Maga felé gondolt egy szivárványt, és kuncogott, mikor esőt is kapott hozzá.
- Miért nem tanítottál meg arra, hogy hogyan jelenjek meg az emberek előtt, Max? - ha a szellemek el tudnak sápadni, akkor Maxine árnyalatokkal fehérebb lett. Nem volt hozzászokva, hogy ordibáltam vele.
- Ellie médium. Gondolatokat olvas, és látja a félig átkelt szellemeket.
A kérdések tára csak nőtt, és nőtt, de nem találtam válaszokat. Pedig csak válaszokat akartam.
- Mit jelent az, hogy valaki félig átkelt?
- Erre nem válaszolhatok. Magadnak kell rájönnöd, nem lesz nehéz. - Szellemnek lenni szívás, nekem elhihetitek... - Megtaníthatlak néhány dologra az átkelésed előtt, de már nincs sok időm, nemsokára nekem is át kell kelnem.
- Mikor?
- Végre olyan kérdés, amire választ adhatok. Egy szellem fél évig maradhat biztonságosan a fehér ködben. Utána elnyelheti, és onnan nehéz szabadulni. Nekem még két hónapom van. Ne kérdezd, hogyan kell átkelni, ebben az életemben most vagyok először szellem. Még én se tudom, de majd rájövök, ha ott leszek.
Még nem tudtam, mit gondoljak erről az egész átkelés dologról.
Sokat gondolkoznak azon az emberek, hogy mi van a halál után. Hogy van-e pokol, vagy menyország? Nem tudom. Hogy vannak-e visszajáró lelkek? Igen. Amikor azt látom, hogy nélkülem folytatódik az élete azoknak az embereknek, akikkel eddig naponta találkoztam, az nagyon rossz érzés. Ők már beletörődtem abba, hogy meghaltam.
Én még nem.
