A tejfehér köd eloszlott. Jobban mondva... nem is oszlott el, inkább háttérbe vonult. Átlátszó emberek tömege állt körülöttem. Ott volt egy pár régi ismerős, Jack, aki az osztálytársam volt, autóbalesetben halt meg. Jó barátom volt. Volt ott egy pár arc, akiket láttam a városban, az utcákon, néhányuknak a nevére is emlékeztem. És volt ott egy lány... sápadt, átlátszó, de még így átlátszón is látszott, hogy a haja valaha fekete volt. Igen, emlékszem, beszéltem vele egyszer, a buszmegállóban. Nem arra a buszra szállt fel, amire én. Mélyebbre ástam az emlékekben. Maxine Taylornak hívják. Mosolyogva közelített hozzám, én pedig még mindig meg voltam rémülve, hirtelen volt nekem ez, hogy egyszerűen csak MEGHALOK és szellemként élek tovább... És ha én meghaltam... Jack is meghalt, tehát halottnak kell lennem. Így hát biztos, hogy Maxine is halott.
- Hello! - köszönt rám. Úgy nézett az arcomra, mintha elvárná, hogy vigyorogjak, felismerve hogy szellem lettem.
- Ööö..Hello. - próbáltam rámosolyogni, de nem sikerült. Jack is mosolygott. Odabiccentettem neki, hogy lássa, észrevettem és felismertem.
- Hát végre csatlakoztál hozzánk. Már nagyon vártunk téged. - mondta egy idős hölgy, aki Maxine mögött állt. Utólag (és szégyelltem is magam rendesen) felismertem benne a volt szomszédunkat, az öreg Stackhouse nénit. Mindig kedves volt hozzám, és a csokis sütijét egyszerűen imádtam. Persze mindig meg is kínált, ha sütött.
- Jó napot Stackhouse néni. Hogy tetszik lenni? - kérdeztem, udvariasan, ahogy elvárták tőlem, aztán rájöttem, hogy ez egy felettébb udvariatlan kérdés, hiszen a néni meghalt.
- Nagyon jól. Főleg, hogy végre csatlakoztál hozzánk.
Maxine félrehúzott, hogy beszélgessünk. Nekem pedig nagyon nem volt kedvem most beszélgetni.
- Jason. Utoljára abban a buszmegállóban találkoztunk ugye?
- igen, Maxine. - Direkt unottan beszéltem, rövid válaszokat adtam, hátha gyorsan rátér a lényegre. esetleg elmondja, hogy lehetnék újra ember, ha egyáltalán lehetséges ez. De hirtelen eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni Maxine-től.
- Maxine, ha nem illetlen kérdés, te mikor, és hogyan haltál meg?
- Én? Pontosan ott, ahol beszélgettünk. A buszmegállóban, két nappal azután, hogy beszéltünk. Vártam a buszt, ami kivitt volna a külvárosba. De egy kocsi felhajtott a patkán és elütött. A sofőr megúszta pár karcolással, de én meghaltam. A pasas részeg volt. Elhajtott. A buszvezető látott először. Mármint ... érted.
- Oh... értem. Sajnálom.
- És ha már így elmondtam, elmesélnéd te is a te történetedet? - ezt úgy mondta, mintha rögtön vissza akarná szívni, vagy félne, hogy ezzel megsért engem.
- Nincs történet. Álmomban haltam meg, fogalmam sincs hogyan. Valószínűleg még nem találtak meg. - Maxine mély levegőt vett, nem mintha egy szellemnek szüksége lenne levegőre, de úgy tűnik, megszokásból még mindig levegőt vett.
Megfordultam, de az átlátszó tömeg már nem volt ott.
egyetlen ember - szellem - állt csak, ott, ahol pár perce vagy százan. Jack Smith.
- Jason.
- Jack.
Csak ennyi volt, megfordult, és elment. Tudta, hogy ismerem a történetét. Mindenki ismerte a városban. Az apja vitte kocsival, fogalmunk sincs, mi volt az úti cél. Ütköztek. Az apja is meghalt. A másik sofőr is.
Nagyon sokan gyászolták, és én találkoztam vele. Az egész város ott volt a temetésén, alig fértek be a temetőbe.
Maxine lóbálta előttem a kezét. azt akarta, hogy figyeljek rá, de most találkoztam az egyik legjobb barátommal szellemként. Ezt elég nehéz kiheverni, ha értitek.
- Jason! Jason, ébresztő! Nincs kedvem egész nap itt állni, és téged ébresztgetni! - Kinyitottam a szemem, és Maxine-ra néztem.
- Mi olyan fontos?
- Vissza akarsz jutni a családodhoz, ugye? Itt se áll meg az idő...
- Persze. Hülye kérdés volt. Jó, értem..
Maxine magyarázni kezdett valamit, de az első 2-3 perc után már elvesztettem a fonalat. Amikor végre befejezte a mondandóját, megkérdezte, hogy mennyit értettem belőle. Én erre azt feleltem, hogy 15 szót biztosan. Ő nevetett, és végigsimította a faragott farkasfog-gyöngyöt. Ellie szobájában találtuk magunkat. Senki nem volt bent. Maxine hozzáért egy sólámpához, amit Ellie a keresztanyjától kapott, nagyjából két éve. A nappaliba kerültünk. Ott voltak a szüleim, és minden rokonunk. Mind sírtak, vagy aki éppen nem, az a szemét törölgette egy papír zsebkendővel.
Késő visszatérni. Megtaláltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése